Természetesen minden betegség okoz némi stresszt, mivel igénybe veszi a szervezet alkalmazkodási reakcióit. A stressz tehát minden betegség kifejlődésénél szerepet játszik; jó vagy rossz hatásai társulnak az adott betegség okozta specifikus változásokhoz.

A stressz segítheti a gyó­ gyulást (megemlíthetjük a sokk-kezelés különböző formáit, a fizikoterápiát és a munkaterápiát), vagy pedig súlyosbítja a betegséget aszerint, hogy a stressz-szel kapcsolatos biokémiai reakciók (például a stresszhormonok és idegi reakciók) a kóros állapot enyhülését vagy rosszabbodását okozzák.

Más művekben megtalálható e kérdések részletes tárgyalása. (Az érdeklődő és a szakember egyaránt találhat idevágó munkákat a könyv végén felsorolt művek között, ha a stressz ilyen vonatkozásaira kiváncsi.) Itt elegendő megemlíteni néhány olyan betegséget, amelyben a stressz általában fontos szerepet játszik; ilyen például a hipertónia (magas vérnyomás) betegség, egyes szívbetegségek, valamint a gyomor és a nyombél fekélybetegségei (az úgynevezett „stresszfekélyek”), azonkívül különböző elmebetegségek. Szervezetünkben a homeosztázis fenntartásáért számos bonyolult kémiai rendszer felelős, ezek részletes tárgyalása azonban messze vezetne könyvünk céljától. Mégis, mielőtt rátérhetnénk azokra a gyakorlati tanácsokra, amelyeket a kutatómunka eredményeiből le lehet szűrni, meg kell ismerkednünk néhány alapvető ténnyel.

Szintoxikus és katatoxikus válaszok. A stressz-szindróma biokémiai vizsgálata során megállapítást nyert, hogy a homeosztázis fenntartását szolgáló reakcióknak két fajtája különböztethető meg: a szintoxikus {szün — együtt és toxikus — mérgező, görög szavak alapján) és a katatoMkus {kata — ellen, görög) reakciók. A különböző stresszorok elleni védekezésben a szervezet saját reakcióit olyan kémiai vagy idegi utasításokkal szabályozhatja, amelyeknek vagy csillapító, vagy pedig küzdelemre serkentő hatása van. A szintoxikus ingerek csillapítják a szöveti reakciókat annak érdekében, hogy a szervezet eltűrje a támadást, és a békés együttélés kialakítását segítik elő. A katatoxikus ingerek kémiai változásokat idéznek elő, főleg lebontó enzimek termelésével. Ezek megtámadják a kórokozót, rendszerint úgy, hogy meggyorsítják lebomlását a szervezetben.

Az evolúció során az élőlények mindenféle támadás ellen (akár magából a szervezetből, akár a környezet felől éri őket a káros hatás) e kétféle módszer segítségével tanultak meg védekezni; vagy eltűrik a támadót (szintoxikus válasz), vagy elpusztítják azt (katatoxikus válasz). A kortikoidok a leghatékonyabb szintoxikus hormonok. Ennek a csoportnak a legismertebb tagjai a gyulladásellenes hormonok, köztük a kortizon, valamint ennek mesterségesen előállított származékai, amelyek gátolják a gyulladást és számos védekező immunreakciót. Hatásosan alkalmazhatók ezek a hormonok olyan betegségek gyógyításánál, amelyekben maga a gyulladás a legfőbb baj (például az ízületek, a szem és a légutak gyulladásos betegségeinek egyes fajtái). Ezek az anyagok az átültetett idegen szövet (szív vagy vese) immunológiai okokból való kilökődését is nagymértékben gátolják.

Az emberek közötti kapcsolatokkal később foglalkozunk, most mégis megemlítenék egy példát a mindennapi életből arra, hogy túlzott vagy nem megfelelő alkalmazkodási reakcióink miként válhatnak a betegség közvetett okozójává. Ha egy magatehetetlen részeg szidalmakkal halmoz el bennünket, de nyilvánvalóan képtelen arra, hogy bármiféle kárt tegyen bennünk, akkor ha „szintoxikus” módon viselkedünk, vagyis tudomást sem véve róla elmegyünk mellette, semmi sem történhet. Ha azonban katatoxikus módon válaszolunk, és odavágunk egyet, vagy csak éppen készülünk rá, az eredmény végzetes lehet. Szervezetünkben adrenalin­ szerű hormonok szabadulnak fel, amelyek növelik a vérnyomást és gyorsítják a szívverést, az egész idegrendszer pedig riadókészültségben várja a harcot.

Javlthatunk-e a természet adta védekezési rendszeren? A „természet bölcsessége” az alkalmazkodási reakciók eseté­ ben különösen nyilvánvalónak tűnik. Feltételezik, hogy amióta az élet megjelent a Földön, az évmilliókig tartó alkalmazkodás során sokféle védekezési reakció alakult ki, s a természetes kiválogatódás törvénye értelmében a lehető legalkalmasabb védekezési reakciók maradtak fenn. Ez távolról sem igaz. Gyakran javíthatunk a természeten, ha elfojtjuk azokat a válaszokat, amelyek látszólag a védekezés érdeké­ ben fejlődtek ki, de nem minden körülmények között szükségszerűen hasznosak.

Selye János: Stressz distressz nélkül