Folytatom ez előző post-ban beharangozott gondolatmenetet:

Az anyám egyik – rám utaló – legkedvesebb megjegyzése mindig az volt, hogy „te nem vagy
normális”. Ő  már  gyerekkoromban tudta. . Valószínűleg nem volt elég jó hipnotizőr. Tudjátok, ha jól meghipnotizálnak benneteket, akkor soha nem fogtok fölébredni. De ha csak félig­-meddig  hipnotizálnak  meg,  akkor baj van, mert akkor  az ember  fölébred, megijed, visszamegy, aztán megint fölébred, megijed, visszamegy és így tovább. Olyankor nagy a baj.(…)

(…) Wittgenstein azt mondta, hogy a  bizonyosság,  a  kétségtelenség  nem más:  mint egy hanglejtés, hangszín  vagy hangsúly. És már  megint a  hipnózisnál tartunk. (…) Én azt mondom nektek, hogy senki nem tud semmit biztosan. Mindannyian  hipnózis alatt állunk, s a tudatállapotok  lehetőségei közül egy bizonyos kis sávba  vagyunk behipnotizálva.  Ezt a  sávot nevezzük  normálisnak, és akkor érezzük  jól magunkat, amikor ezen belül élünk.
Ha véletlenül bármelyik irányban kijjebb megyünk, akkor nagyon megijedünk, és megijesztjük  mindazokat is, akik  körülöttünk  élnek,  s véletlenül észreveszik, hogy nem a normális tudatállapotban vagyunk. Az érdekes az, hogy egészen kicsi gyerekek  is spontán  keresik  a  furcsa  vagy nem normális tudatállapotokat. Nem tudom, emlékeztek­-e  arra,  amikor ti vagy más gyerekek  elkezdtek  forogni, s addig  forogtok  s forogtok, míg el nem estek. Mikor elesik az ember, akkor felnéz, és azt látja, hogy a szoba forog  körülötte. Ez  nem normális tudatállapot. De  vannak  olyan gyerekek,  akik  ezt annyira szeretik, hogy újra  és újra csinálják. Minden korban, minden nép  tagjai között vannak olyanok, akik  már  nem sokkal születésük  után keresik  a  nem normális tudatállapotokat, s nagyon szeretnek  ott lenni, s alig  akarnak  visszajönni abba, ami normális. Azt unalmasnak találják. (…)

Feldmár András: Tudatállapotok szivárványa