A meditációra legalkalmasabb idő a reggel, mielőtt még elkezdenénk a napi tevékenységeinket, vagy az esti órák, amikor már túl vagyunk a napi teendőkön. A nap folyamán miközben dolgozunk, próbáljuk emlékezetünkben tartani, hogy az igazi természetünk a béke. Hogyha ezt a meditációt folyamatosan gyakoroljuk, az ilyen pozitív és békés gondolatok egyre könnyebben fognak felmerülni a tudatunkból és a lelki békénk is egyre természetesebb lesz. Ne csak akkor meditáljunk, ha kedvünk van hozzá. A legnagyobb előrehaladás akkor lehetséges, amikor valójában azt érezzük, hogy képtelenek vagyunk most leülni. Azonban ilyenkor van a legnagyobb szükségünk arra, hogy leüljünk és meditáljunk A meditáció alatt üljünk kényelmesen, egyenes háttal. Ülhetünk a földön is egy kispárnán keresztbetett lábbal, vagy ha ez kényelmetlen, akkor egy széken. Csendes helyet válasszunk, ahol nem zavarhat a zaj vagy a túl sok látnivaló. Egy halk zene segítheti az ellazulást és kellemessé teszi az atmoszférát.

Gondolatok a meditációhoz

Elképzelem, hogy ezen a szobán kívül semmi nem létezik... A külvilágtól teljesen függetlennek érzem magam, szabad vagyok, hogy felfedezhessem önmagam.... A figyelmemet befelé fordítom, a gondolataimat a homlokom közepére koncentrálom... A gondolataimat függetlenítem a fizikai testemtől és környezetemtől.... A természetes nyugalom érzése kezd eltölteni.... A béke hullámai megszüntetik a nyugtalanságomat, és a tudatomból kimossák a feszültséget.... A mély béke érzésére koncentrálok.... Én a béke vagyok.... A béke az én igazi állapotom... A tudatom nagyon nyugodt és tiszta.... Könnyűnek és teljesnek érzem magam, miután visszatértem a béke természetes tudatosságába.... Élvezem a nyugalom és derű tapasztalatát....

Ki vagyok én

Első megközelítésben erre az egyszerű kérdésre könnyűnek tűnik a válasz, de amint elkezdünk ezen gondolkodni, rájövünk, hogy a nevünk vagy a fizikai megjelenésünk leírása egyáltalán nem ad teljes képet arról, amiből az életünk összetevődik. Egy nap során olyan sokféle szerepet játszunk, hogy valójában még azt is nehéz megfogalmaznunk, hogy mit is csinálunk. A napot talán úgy kezdjük, mint egy férj vagy feleség, majd a munkában titkárnők vagy hivatalnokok leszünk, esetleg tanárok, délben találkozunk a barátainkkal, este pedig megint új szerepet játszunk az ismerőseink körében. Melyik vagyok én ezekben a szerepekben?

Mindenegyes szerepben, amit játszunk, személyiségünknek egy más oldala kerül előtérbe. Néha azt érezzük, hogy olyan sok különböző és ellentétes szerepet kell játszanunk, hogy a végén már magunk sem tudjuk, hogy melyik az a személy, aki valójában „én vagyok”. Amikor egy társaságban egyszerre találkozunk a főnökünkkel vagy a szüleinkkel és a barátainkkal, zavarban vagyunk, hogy akkor most hogyan is viselkedjünk. Nemcsak az a baj, hogy már kialakult bennünk egy fix viselkedési norma feléjük, hanem az a bizonyos szerep, amibe behelyeztük őket, egyfajta korlátot is szabott a gondolatainknak. Csak úgy tudunk beszélni hozzájuk, mint „a főnökhöz” vagy „a szülőhöz”, nem úgy, mint egy egyszerű emberi lényhez. Ennek ellenére nagyon is jól tudjuk, hogy az igazi egyéniségünket nem az a szerep határozza meg, amit játszunk. Tehát, ki vagyok én valójában?

Állandóságra, biztonságra és stabilitásra van a legnagyobb szükségünk. Úgy tűnik, a testünk eleget tesz ezeknek a követelményeknek. Amikor reggel felkelünk és belenézünk a tükörbe, ugyanolyannak látszunk, mint az előző nap. Azonban mindannyian tudjuk, hogy ez csak egy illúzió, mivel az évek során testünk fokozatosan elhasználódik: egyáltalán nem stabil és nem állandó. Akkor önmagunk megismerésénél mit használjunk a kézenfekvő testi azonosítás helyett? A gondolatainkat. Az azonosítást a tudatunk, az öntudatunk végzi el, mivel a gondolataink mindig az adott életszakasznak megfelelők. A tartalmuk gyakran változhat, de maga a gondolkodás képessége nem változik. A gondolatok nem fizikai dolgok, tehát a fizikai érzékszerveinkkel nem lehet őket megtapasztalni. A gondolatok nem anyagiak, még az agy sejtjeihez sem kapcsolhatók.

Mi ilyen nem-fizikai, szellemi lények, lelkek vagyunk. Ez egy fizikai dimenzió nélküli forma, amit nem lehet megsemmisíteni, olyan parányi, hogy azt felosztani sem lehet. „Én, a lélek, egy szubtilis csillag vagyok, egy pont, a fényenergia és tudatosság forrása.” Ez a szubtilis forma az eredete minden gondolatunknak, szavunknak és cselekedetünknek. Bármit, amit teszünk, vagy mondunk, azt én, a lélek hajtom végre a testem által. A lélek olyan, mint a vezető az autóban, a test pedig maga az autó. Ahhoz, hogy a vezető teljesen uralja a járművet, olyan helyre kell ülnie, ahonnan minden kezelendő eszközhöz könnyen hozzáférhet, ahonnan a szükséges információkat gyorsan begyűjtheti a helyes döntések érdekében. A lélek egy pont a homlok kö- zepén.

Most már megvan az állandó referenciapontunk, amihez viszonyíthatunk. A személyazonosságunkat a lélek adja és az összes többi szerep, amivel a nap folyamán azonosulunk - a tanár, a diák, a férfi, a nő, az anya, az apa, a barát, a rokonok, stb. -, egyszerűen csak szerepek, amiket „én, a lélek” játszom. Egy jó színész, vagy színésznő mindenféle szerepet képes eljátszani. Minden szerepet a legjobb képessége szerint játszik el, de soha nem gondol arra, hogy „én a valóságban is Hamlet vagy Cleopatra vagyok”. Tudja, hogy bármit is játsszon a színpadon, a nap végén azt a kosztümöt leveti, és magára ölti a valódi egyéniségét. Tehát, bármilyen „szerepet” is kell a léleknek eljátszania, megérthetjük, hogy a valódi azonosságunk a lélek, az örökkévaló lét, az élő szellemiség, a testünk pedig egyszerűen csak egy ideiglenes fizikai kosztüm.

forrás: Brahma Kumaris World Spiritual University Magyarország, 1999: Meditáció a gyakorlatban