Az Élet könyve című művet lapozgatva nem tudom megállni, hogy meg ne osszak veletek néhány gondolatot.

"A szenvedélyről

NEM LEHETSZ ÉRZÉKENY, ha nem vagy szenvedélyes. Ne félj ettől a szótól: szenvedély. A legtöbb vallási könyv, a legtöbb guru, mester és tanító azt mondja: "Vesd el a szenvedélyt". De ha elveted a szenvedélyt, hogyan válhatnál érzékennyé a rútra és a szépre, a suttogó falevelekre és a napnyugtára, a nevetésre vagy a sírásra? Hogyan válhatnál érzékennyé a szenvedélyre való képesség nélkül, melynek lényege az önfeladás? Uraim, kérem, hallgassanak meg, s ne kérdezzék, hogyan lehet szert tenni szenvedélyre. Tudom, önök éppen eléggé szenvedélyesek, amikor egy jó állásról, egy szerencsétlen flótás iránti gyűlöletről, vagy éppen féltékenységről van szó; de én valami teljesen másról beszélek – arról a szenvedélyről, amelyik szeret.

A SZERETET olyan állapot, amelyben nincsen "én"; olyan állapot, amelyben nincsen ítélkezés, s nincsen annak mérlegelése, vajon a szex helyes vagy helytelen, vagy hogy bármi is jónak vagy rossznak mondható. A szeretetnek nincsen köze az említett ellentétekhez. A szeretetben nem létezik ellentmondás. És hogyan szerethet az, aki nem szenvedélyes? Hogyan lehet valaki érzékeny szenvedély nélkül? Érzékenynek lenni annyi, mint érezni azt, aki melletted ül; annyi, mint látni a város rútságát nyomorával, szennyével és szegénységével; annyi, mint meglátni a folyó, a tenger, az ég szépségét. Ha valaki nem szenvedélyes, hogyan érzékelhetné mindezeket?

Hogyan érezne egy mosolyt, egy könnyet? A szeretet – ebben megerősíthetem önöket – szenvedély.

A csöndről

A TUDATOT ismerjük – ismerjük, mert megtapasztaltuk. S mi ezzel a mértékkel próbáljuk kimérni a kimérhetetlent. Ám az ismert magától értetődő módon sohasem ismerheti meg az ismeretlent; csak arról tudhat, amit megtapasztalt, amit elgondolt, amit összegyűjtött. Vajon képes-e a tudat belátni saját képtelenségét arra, hogy megismerje azt, ami nem megismerhető?

AMIKOR nagyon világosan látom, hogy tudatom képtelen feltárni a feltáratlant – egyszerre tökéletes csönd lesz belül. Ha viszont azt érzem, hogy meg tudom ragadni az ismeretlent az ismert által nyújtott eszközökkel, rengeteg zajt csapok; beszélek, osztályozok, válogatok, s próbálok utat törni a célom felé. De ha a tudat felismeri teljes képtelenségét az ismeretlen megismerésére, ha megérti, hogy egyetlen lépést sem tehet a feltáratlan felé – akkor mi történik? Az elme tökéletesen elcsöndesedik. Nem azért, mert kétségbe esett; hanem azért, mert többé nem törekszik semmi után.

A KERESÉS csak az ismertnek az ismert felé való mozgásformája lehet, s a legtöbb, amit a tudat tehet, annyi, hogy beismeri: ez a tevékenység sohasem fogja feltárni a feltáratlant. Az ismert bármely aktivitása a már megismertek körén belül marad. Pontosan ez az, amit meg kell érteni; mindössze ezt kell a tudatnak belátnia. Ezután – minden késztetés, minden szándék nélkül – az elme elcsöndesedik.

ÉSZREVETTÉK-E, hogy a szeretet: csönd? Amikor fogjuk a másik kezét, vagy szeretettel nézünk egy gyerekre, vagy amikor magunkba fogadjuk egy este szépségét? A szeretet nem múlt és jövő, s nem az a csönd e kivételes állapota sem. És e nélkül a csönd nélkül, mely egy a tökéletes ürességgel, nem létezik teremtés. Élhetsz bár képességeidnek teljes birtokában, mégis, ahol nincsen teremtés, ott megjelenik a rombolás, a romlás, és a tudat elsötétedik.

AMIKOR viszont az elme üres és csöndes, és a teljes ön-tagadás állapotában van – ami nem vak üresség és nem is önmegtagadás, hanem egy egészen sajátságos állapot, melyben minden gondolat megszűnik – csak akkor válik lehetővé, hogy az, ami megnevezhetetlen, a létezésbe lépjen."

J. Krishnamurti: Az élet könyve