A következő bejegyzésre akkor találtam, amikor az Alzheimer-kór után kutattam. Egy bejegyzésben ugyanis azt javasolták, hogy írassunk a beteggel memoárt.

Ezzel kapcsolatosan gondoltam bemutatom, hogy milyen is volt az emlékírás a múltban:

A XVII—XIX. század virágzó memoár- műfajának számos, értékben és művészi színvonalban igen eltérő válfaját különböztetjük meg. Távol állunk még attól, hogy irodalmunknak ebben a fejezetében teljességgel tisztán láthatnánk. A szakirodalom jó ideig kizáróan „forrásértéke" miatt tartotta számon az emlékírást, csak az utóbbi évtizedekben emelte irodalmi rangra legkiemelkedőbb darabjait. Ma már fő vonásokban nyilvánvaló, hogy a nagyszámban felbukkanó diárium, napló, alkalmi beszámoló, önéletírás, emlékirat és vallomás összességében is fontos szerepet játszik a széppróza alakulásában, fejlődésében. A legnagyobbak mellett azonban e műfaj különböző szintű művelőinek irodalomtörténeti megítélése még legfeljebb csak a feltárás stádiumában van. Ezúttal ennek a szerteágazó műfajnak csupán egyik, ezideig teljesen mellőzött részletére szeretnénk kitérni: az ún. népi, paraszti alkotásokon belül megjelenő emlékírásra, s egyszersmind ennek az irodalmiságnak megnyilvánulásait kívánjuk végigkísérni egy ismeretlen, viszonylag korai, paraszti memoár bemutatása kapcsán. Igen elhanyagolt, háttérbe szorított területtel állunk szemben.

A jobbágyparaszti rétegek íráskultúrája messze elmaradt a kiváltságos osztályoké mögött, ezért csak időbeli eltolódással következhetett be, hogy valamely leírt prózai műfajban is hallassák hangjukat. Mégis, mihelyt az írásbeliség lehető­ ségei adva voltak, jellemző módon az emlékírásszerű feljegyzések váltak keretévé a parasztság mindennapos élete és élményei közvetlen megörökítésének. A feltáratlan, közzé nem tett szövegemlékek megbecsülendő, sok tekintetben értékes anyaggal biztatnak. Más népek kultúráját s annak történetét figyelve azt látjuk, hogy a paraszti irodalom tekintélyes helyet kap irodalomtörténeti feldolgozásaikban. Ez nyilatkozik meg pl. a német, de talán legszembetűnőbben a cseh irodalomban, ahol a „pismák"-ok, paraszti emlékírók és egyéb paraszti sorban élő írástudók XVIII—XIX. századi alkotásai szerves részét képezik az irodalom egészének, s vizsgálatuk sokoldalú eredménnyel jár.

A magyar memoár-irodalom vizsgálatában is fontosnak ígérkezik ennek az anyagnak felgyűjtése, tanulmányozása, esetenkénti emlékeinek közreadása. Főleg szükséges lenne ez azért, mivel a dolgozó osztályok kultúrájára, irodalmára vonatkozó anyagunk egészen minimális, és így mind irodalmi s nyelvészeti, mind történeti s néprajzi szempontból rendkívüli újat hozna. Köztudott ugyanis, hogy míg a múltban a harmad-negyedrangú főúri, nemesi napló és naptárszerű feljegyzések „forrásértékük" miatt — legtöbbször joggal — kiadáshoz jutottak, addig a nép életét közvetlenül bemutató, de éppen ezért „jelentéktelennek" érzett írások, bárha többet mondók és költőibbek is voltak, kívül maradtak a nyomtatott formán és elkallódtak. Ma csak sajnálattal állapíthatjuk meg, hogy vajmi kevés a biztos, közvetlen tudósítás a régebbi, 1850 előtti népi, paraszti világról, s még kevesebb az, ami irodalmi szempontból is érdekes lehet.

A XVIII. század második felére szélesebb társadalmi alapon ez utóbbi emlékírói magatartás lesz általánossá. Prózánk fejlődése szempontjából rendkívül előnyösen a köz- és magán­ élet apró, mindennapos eseményei kerülnek középpontba. A köznapi jelenségek, mindennapi emberek és jellemek, a viszonylag egyszerű élet szövevényének ábrázolása teljesen átformálja a memoár hagyományos gyakorlatát. Most már olyan stílus, olyan kifejezési mód áll rendelkezesre, amelytől csak kevés választja el a kor egyszerű emberét, hogy természetes megörö­kítő vágytól ösztönözve, papírra vesse gondjait, terhes életét, munkájának sajátos élményeit.

A parasztság köréből több olyan tehetséges alkotó egyéniség emelkedik ki, akik megpróbálkoznak az írásos forma művelésével. Ezeknek alkotásai kezdetben nem érik el a népköltészet szintjét, vagy még erősen átmeneti megoldásokat hoznak: részben olvasásra, részbea élőszóbeli előadásra alapozottak, mint pl. a nép körébe leszállt históriázás, verses hírközlések (hírversek), rigmusmondások stb.9 Esetenként már az írásos forma alkalmazása is: nagyobb teret nyer. Ekkor a, nép között újraéled a könyvnyomtatás következtében egyébként már háttérbe szorult kéziratos szövegek terjedése és olvasása. Ilyen módon megnyílikaz út a tisztán írás-olvasásra alapozó népköltők működésére. S valóban, zömmel a XIX. század második felében elszaporodnak a népi alkotóktól eredő kéziratos munkák, melyek: kedvelt Olvasmányokká lesznek, szerzőiket pedig mint „poétaembereket" a nép kisebb közösségében közhirűvé emelnek. Ebbe a sajátos paraszti irodalmiságba illeszkedhet be a kor és életpálya megörökítésének spontán igénye, az emlékírói törekvés: a paraszti memoárok létrehozása.

Az Emlékezetnek méltó történetek

A memoár írója az 1787-től 1866-ig terjedő évekről számol be. Általában évenkénti elhatárolásban adja elő az eseményeket, azon belül részletesebb naptári beosztás csak elvétve fordul elő. Közbevetőleges időmeghatározásban inkább a hagyományos népi jelölést használja alkalomszerűen: pl. „téli farsangba", „oroszok karácsonyába", „Dorotytya-kor" stb. Az emlékíró személyéről írásán túlmenően alig tudunk valamit, s ez egyszerű paraszti életéből természetszerűen következik. Mégis jellemző, hogy falujában máig fennmaradt „híre s neve"; úgy tartják ugyanis számon, mint aki kétkezi munkája és képessége folytán „köztiszteletben állt", és nem utolsósorban, hogy nagyhírű „poétaember" volt.

1799-ben született. Gyermekkorától a jobbágyi szolgáltatások, a „robota" terhei határozták meg életét, csak ötvenéves korában jutott a törekvő, de mindvégig szegényesen „gazdálkodó" földmívesek sorába. Öt—-tíz hold földje lehetett. Ugyanakkor mint írásértő, jó, igazságszerető, „törvényes" ember, falujának elejéhez tartozott. 1874-ben halt meg.—Többet tudunk lakhelyének, Bo.cs községnek korabeli helyzetéről. A Miskolc közelében levő helység magyar anyanyelvű, zömében református vallású lakóinak életét teljes egészében a földmívelés és állattenyésztés töltötte ki. Mind a jobbágyi időszakot, mind a későbbi fejlődést a nagybirtok rendkívüli szorítása jellemzi.

A faluhoz tartozó földterületből még egyharmadrész sem jutott a lakosság tulajdonába, s mindvégig a nemesi nagybirtok került rendkívül nyomasztó túlsúlyba, így a parasztság zöme átlagosan 5—10 holdon gazdálkodott, s nagyobb szerepet az állattenyésztés játszott. A Hernád gyakori áradása további akadályt állított a parasztság boldogulása elé.21 A falu történetének kétségkívül legjellegzetesebb időszakához kapcsolódik a Gyüker-krónika anyaga: egyrészt a jobbágyi szolgáltatások alatt sínylődő, másrészt az abból felszabaduló, de a nagybirtokkal még állandó harcban álló paraszti közösség életének bemutatását adja.  

forrás: Gyenis Vilmos: Emlékirat és parasztkrónika

Alzheimer-kór és az emlékek megörökítése

Sokat foglalkoztat ez a rémes kórság, gyakran hallom, hogy az Alzheimer-kór tünetei kezelhetőek. A legutolsó cikk, amit olvastam róla, azt írta, hogy a beteg írjon egyfajta memoárt. A kór általában nem túl gyors lefolyású, így mellette a betegnek bőven akad még ideje emlékeit, napi rutinjait lejegyezni. Így ez a napló lesz majd az Alzheimer-kór betegének úgynevezett segítője mindennapjai során.

És ki tudja, talán fennmarad az utókornak is, és pár száz évvel később ebből írnak majd könyvet.